Szerző: Bihari Péter
Műfajmegfelelés
{Mennyire felel meg az adott
regény a fantasy műfaji követelményeinek}
A
fantasztikus irodalom klasszikus elemeit használó, kellemes
hangulatú, elgondolkodtató történet több szempontból is
ellenállást tanúsít a klasszikus fantasy értelmezésekkel
szemben. Nem kíván már létező mitológiai elemeket
működtetni, nem épít fel
igazi alternatív világot és
távol van tőle a heroikus jó-rossz küzdelem eszménye. Jellemzően modern környezetben
játszódik, amely nem mosódik össze más létsíkokkal,
itt maga az ábrázolt – egyetlen – világ a fantasztikus. A
bekövetkező csodák (a havazás, a párizsi virág, a jó és rossz
szerencse által okozott balesetek, a gyermekszülés és a
tükröződésbe fagyott emlékek) egyszerű mesei vagy fantasztikus
elemek, amelyek összeférnek ugyan a fantasyval (l. Végtelen
történet), de nem determinálják azt, mivel megjelenésük
ebben a világban is csodásnak vagy különösnek minősül (a
klasszikus fantasyban a varázslat természetes). A megjelenő Halál
figurája liturgikus drámákban (misztériumjátékokban) volt
gyakori, ugyanakkor gótikus és romantikus motívum is: metaforikus
összemosása bizonyos elvont fogalmaknak és az embereknek. Ez
önmagában még kevés lenne a történet fantasy regényként való
szemléletéhez, de megerősítik ezt a metaforikus vonalat a feltűnő
csodálatos tárgyak, az ún. „istenrészecskék”, amelyek szintén
metaforikusak, hiszen két dolog metszetét, összemosódását
képviselik: a hétköznapi tárgy egyúttal valami más, maga fölött
álló élő isteni varázslat is egyben. Ez az összemosódás
retorikai szempontból fantasy sajátosság, tehát pozitívum. (Szigorúan retorikailag
tekintve a fantasy összemossa a fajokat, korszakokat, létsíkokat.)
Tartalom/történet
{Mennyire következetes a
történet}
Egy
lány tevékenysége nyomán a főhős beavatódik a világ
folyásának igazi menetébe, és azt a feladatot vállalja magára,
hogy részt vesz a világot mozgató istenrészecskék
megvédelmezésében, míg a fináléban meg nem kapja ezért a
jutalmát: apja helyét a világ irányításában (ha elvállalja).
Ez lenne kb. a tartalom. Csakhogy végig nem ez történik, merthogy
a főhős nem tesz semmit, csak kóborol, emlékezik és beszélget.
Első pillanatban Anton tökéletes és érthetetlen céltalanságát
tehát következetlenségként értékelhetnénk, hiszen még Candide
is cselekedett valamit a világban (még gyilkolt is), és Manon
Lescaut is forró csókot – és levelet - váltott a kedvesével,
amikor évek után újból (és újból) összefutott vele. Pedig ők
is sodródó hősök voltak. Ám itt Anton hiába kapja meg a csoda
üveggolyóját, nem következik belőle semmi, hiába találkozik a
lánnyal, akibe szerelmes, évekig nem megy oda hozzá, és nem
történik felőle semmi. Nem kapja meg a gyermekkorát, amikor az
emlékőrzőbe botlik (egy mesehős megkapná), és hiába veszi
észre, hogy valaki gyilkos szándékkal bejött utána a házba,
olyan, mintha ott se lenne a helyszínen, ez utóbbi rendszeresen
előfordul. Miért van ez? Bár a főhős világutazó, és sokféle
város és táj megjelenik az oldalakon, észre kell vennünk, hogy a
regény nem utazóregény felépítésű, hanem – bármilyen
meglepő – inkább a katasztrófa-regények dramaturgiáját
követi. Ha kivesznek az istenrészecskék, ha meghalnak a csodás
emberek, a világnak egy része elpusztul, és ezt a katasztrófát
kell a főhősnek elhárítania vagy elviselnie. Ha tehát a regény
történetének következetlenségeit keressük, a kilógó elemeket
nem a túl lassú sodrású és szinte jelképes szerelmi szál, vagy a botos emberrel való
küzdelem folyamatos sikertelensége miatt kudarcba fulladt, lazán
kapcsolódó epizódok körében kell keresnünk [a szerelmi szál
halványságát azért tartom mégis hibának itt, mert ha a lány
annyira szerelmes, hogy a szerelem asszonyával magába
bolondíttatja Antont, mégis, hogyan képes évekig várni akkor a
találkozásra vele? (Az nem jó válasz, hogy előre látja a
„végzetét”, hiszen ha ez lett volna a végzete, akkor nem lett
volna szüksége a szerelem asszonyára.) És
ha – tegyük fel – képes erre a várakozásra, akkor az miféle
szerelem? Gondoljunk csak a szerelmes regények forró, heves
vágyaira (vagy akár csak a Manon Lescaut-ra), és itt már rögtön
meg is bukik az egész kapcsolat, mert értelmetlenné válik.] Mivel
azonban az Ars Fatalist elsősorban nem az utazás és a
kaland, hanem a katasztrófa elve szervezi, a főhős sodródása sem
a kalandok (a cselekmény) kényszeréből, hanem a katasztrófa-elvet
követő regények alapvető felépítéséből adódik. A
katasztrófa-történetek egyik típusában a főhős aktív és
elhárítja a katasztrófát (l. Armaggeddon), a másik
típusban azonban a hősökre egyre csak zúdulnak a különböző
bajok, és ezek űzik őket folyton tovább (Poszeidon-katasztrófa).
Az Ars Fatalis hőse sodródó hős, és tényleg nem is képes
elhárítani a katasztrófákat, csak sóvárog és ténfereg a bajok
között. Ezt a – egyéb szövegrészeket értelmetlenné tévő –
céltalanságot tehát itt nem értékeltem negatívumként, ezt a
regény felépítése magyarázhatja.
Stílus
{Mennyire jó a prózastílus}
A
stílus alapvető eleme az emlékezés, a reflexió. A narráció
nagyfokú előnyt élvez a párbeszédes részekkel szemben. Ez
lassítja a történetet, de nem teszi unalmassá. Írói-költői
retorikai elemek néha előfordulnak a szövegben (pl. 14.o.
„szemének póráza nem tartja féken”), de nem mondhatnánk,
hogy stilárisan meghatározóak, gyakoriak volnának.
Logika
{Mennyire viselkednek és
cselekednek logikusan, önmagukhoz hűen a karakterek, mennyire
logikusan felépített és következetes a történet}
Mint
arról már volt szó, a belső logikán alapuló elszánt,
következetes cselekvés nem erőssége a regény hőseinek, sodródó
lényegükből fakadóan. Kevés olyan hőst tudok elképzelni, aki
lehetőségeinek kihasználásában alulmúlja Antont. Aki a kezébe
kapja a csoda lehetőségét, de nem él vele. Aki inkább elkerüli
álmai asszonyát, semmint odamenne hozzá. Aki tudja, hogy hol él
az apja, de nem keresi fel. Persze mindezek lehetnek a karakter
gyengeségei. Az viszont már nem írható a karakter rovására,
hogy sok esetben ezek a dolgok nem is a hősön múlnak, hanem az
írón, mert az író az, aki nem veszi figyelembe a hőse alapvető
érdekeit, és nem ad neki vágyakat. Anton Pál tökéletes
alapanyag, nincsenek saját irányultságai (vágyai), így azt
teszi, amit az író vele tenni akar. És ezek után vajon mennyire
lesz hű az emberi természethez egy ilyen karakter?
Ezen felül, ahogy fentebb írtam, amennyiben a regényt
katasztrófa-regényként olvasom, választhatok a katasztrófát
elhárító, és az azt elszenvedő hős között. Anton egyértelműen
a katasztrófát elszenvedő hősök közé tartozik, a regény mégis
arra épül, hogy ő valamiképp elhárítja a katasztrófát. Ez
szintén egy olyan következetlenség, bizonytalanság volt, amiért
a regény valami furcsa „billegést” kapott, eleinte nem
értettem, mi a baja. Aztán végül sikerült valahogy rájönnöm,
hogy bár a főhős küzdelmei alapvetően sikertelenek, vagy nem is
léteznek, ennek ellenére mégis minden sikerül neki. Ezt a dolgot
én hiányosságnak láttam, és a hős státusa és feladata közti
logikai következetlenségből adódó, megoldatlan problémaként
értékeltem. Ehhez járult még
a történet befejezése, hogy valaki naponta megírja minden létező
halandó minden létező dolgát a Földön. Ez olyan messzemenően
lehetetlen, hogy mindenképpen valamilyen racionális vagy misztikus
indoklást kívánt volna meg, amit nem adott meg a történet az
olvasónak. Pascal megjelenései
se voltak teljesen logikusak abban az értelemben, hogy mindig
megjelent és rátalált a főhősre.
Ez néha már meglehetősen furcsának tűnt, noha a szerző pár
szóban szerencsére megpróbált magyarázatot adni erre.
A regény értékei
{Mennyire jelentősek a regény
értékei}
Anton
Pál története egy jól megírt.
szórakoztató, az olvasót
lekötő történet. Képesek vagyunk együtt érezni a főhőssel, a beépülő meseelemek jól
megférnek a narrációval és a bonyolult, sok teret és idősíkot
felvonultató időkezeléssel..
Figurái elképzelhetőek, érdekesek,
bár többségük elég hamar kiszáll a történetből, jóval
azelőtt, hogy a figura érdekességéből adódó lehetőségeket
beláthatnánk, vagy azokból bonyodalmak, konfliktusok
keletkezhetnének.
A regény
hiányosságai
{A regény hiányosságai
mennyire meghatározóak (minél nagyobb a pontszám, annál kevésbé
meghatározóak a hibák)}
A
posztmodern szerkezet (retrospektív és mozaikos szálak, különböző
fikciós síkok) nehezen egyeztethetőek össze mind a hagyományos
fantasztikus történetek, mind a mesék, mind a fantasy regények
alapvető sajátosságaival. A fantasztikus művek egzisztenciális
jegyei (a narratív aspektusból adódó félelem, ami a nézőponttal
áll kapcsolatban, ahogy Maár Judit írja) teljes mértékben
hiányoznak a történetből, itt ezt még a Halál alakjának
bevonásával se sikerült létrehozni, a történet nem vált ki
félelmet. Hagyományos fantasztikus műként tehát nem igazán lesz
jelentős a regény. Meseregényként a hepiendet (amennyiben ez
hepiend) jelentősen beárnyékolja a végkifejlet eldöntetlensége
(eldöntetlen végkifejlet mesénél nincsen), valamint
a pozitív szereplők egymás utáni bukása és pusztulása. A
mesében a hősök általában elnyerik a tetteik jutalmát, míg az
útjukat egyengető pozitív szereplők pusztulása nem túlságosan
jellemző. Így a mesei olvasat se tud teljessé válni. Végül a
fantasy regényként történő megközelítés számomra se a dark,
se a heroikus fantasy eszményekhez nem tudott közel kerülni, a
műfaji kérdéseknél elmondott okok miatt. Így a regény egy
érdekes „semmi földjén” egyensúlyozott, kicsit billegve a
különböző műfaji lehetőségek és azok olvasói
elvárásrendszere között, s én ezt inkább a hiányosságok, mint
az értékek közé soroltam, mivel ebből a billegésből
következően az olvasói élményem nem válhatott teljessé. A
történet nem adta teljesen oda magát, mert csak önmaga egy részét
adta oda számomra. Ezeken
kívül sajnos azt is a regény hiányosságaként kellett
értékelnem, hogy az alcímmel is rendelkező fejezetek (Anton Pal
története, Mortimer története, James Pal története, stb.
története) gyakorlatilag periodikusan cserélődtek azokkal a
fejezetrészekkel, amelyek az alaptörténetet folytatták, de egy
ízben ez a ritmus megtört (!) (Lehunyt
szemmel Párizsban), és emiatt a
precíz szerkezet megsérült. A kétféle fejezettípus
cserélgetésével ugyanis létrejött egy olyan tényező, ami a
regény fókuszára és ritmusára is hatással bírt, és az
értékelő elemzés nem mehet el (lehunyt szemmel) ennek a
tényezőnek a sérülése mellett. Az író szemmel láthatóan nem
figyelt fel a periodicitásra, vagy nem törődött vele.
Ugyancsak
a szerkezetet érintő hiba, hogy a prológus, ami lezárja
valamiképp a történetet, az arányosság jegyében epilógust is
kívánt volna, ami megnyitja a történetet. Az előszó, mivel a
megírás kényszeréről és nem a szereplőiről szól, nem tudja
pótolni ezt a feladatot.
Cselekmény
{Mennyire következnek
egymásból a regény eseményei}
A
klasszikus értelemben vett cselekményközpontú szemléletnek ez a
regény ellenáll, a tettek és események közötti ok-okozatiság
nehezen tud kialakulni.
A történet a mozaik és montázs, valamint a különböző szintű
fikciós szintek átmozgásai szerint fejlődik. A tényleges
szerkezet ugyanakkor eltér a teljes egészében mozaikos
szerkesztésmódtól abban, hogy a regény rendelkezik egy klasszikus
értelemben vett főszállal, és a mozaikos részek mellékszálakként
ezt a főszálat értelmezik. A teljes egészében mozaikos szerkezet
tehát nem valósul meg. A montázshatás a történetben szintén
erős, de mivel a szálak átfedik egymást, a montázs nem olyan
szabad asszociációkat teremt, amelyek teljesen az olvasóra bízzák
az értelmezést, hanem az író minduntalan bemutatja és saját
maga értelmezi a montázs révén egymás mellé került részeket
(a mellékszálak elmesélik a főszálban megjelent figura kvázi
élettörténetét, megindokolják a cselekedeteit). A klasszikus
montázshatás tehát sérül.
Az ok-okozatiság a retrospektivitás miatt részleges, a
cselekedeteknek vagy nem ábrázolódnak a következményei, vagy
visszamenőlegesen derülnek ki a történések mozgató okai, a
szereplők kiléte, az események tényleges jelentősége. A
lineáris elbeszélés minduntalan megszakad, hogy olyan fejezeteknek
engedjen teret, amelyek gyakorlatilag újrakezdik a történet
elmesélését egy másik szereplővel. „A főhős ezt tette, ennek
következtében ez történt, minek hatására ezek és ezek estek
meg” drámai cselekményszerkezet tehát ennél a regénynél nem,
vagy csak nagyon nehezen értelmezhető. Az értékelés szempontja a
mozaikos, a montázs, és a fikciós síkok szerkezete, amelyek
inkább kibillentik az olvasásélményből a befogadót, semmint
elősegítenék a főhőssel való azonosulást.
Kérdés: mennyiben lehet egy fantasy regénynek célja az
olvasásélmény megtörése? Ha pedig ez a célja, vajon miért ez a
célja? Mit akar vele az író számunkra elmondani? Úgy gondolom,
ez teljes mértékben összhangban van magának a főhős
karakterének a billegésével.
Talán fantázia és valóság közötti billegésként értelmezhető,
noha nem teljesen biztos, hogy ténylegesen is ez volt az író
szándéka vele. A szétszakadt cselekmény egyenes megfelelője
lehet a szétszakadt istenségnek is, melynek darabkáit ugyanolyan
szórványosan és mozaikosan lehet a világba beleszóródva
megtalálni, mint a főhős(ök) történeteit. Az
előszó a végkifejlet ismeretében nyeri el teljes értelmét, ami
a történet koherenciáját, fókuszát szépen erősíti.
Karakterek
{Mennyire összetettek a regény
karakterei}
A
regény legösszetettebb karaktere a főhős, Anton, s rögtön őt
követi az összes többi, azaz nincs jellemzően „második”
karakter, a főhős barátja vagy riválisa, vagy valamilyen
főellenség, aki másoknál jobban dimenzionálódik. A bemutatásuk
már eleve érdekes és izgalmas. A mellékszereplők fekete-fehér
karakterek, a kidolgozottságuk nem terjed ki az őket képviselő
tulajdonság magyarázatánál többre, de a regény nem is igényli,
hogy kiterjedjen, mert abban az esetben már az a hős, amelyikről
alaposabb jellemzést ad az író, a főhős szintjén működne,
megtörve ezzel az egymással egyenértékű mellékszereplői
mozaikcsempéken alapuló fő gondolati kört. Ám néhol azért
vannak zavarok, főleg a mellékszereplők egymáshoz való
viszonyában, az utolsó jelenet ugyanis, amely időben is egy kicsit
visszább helyezkedik el, újraértelmezi a viszonyukat, s ez
jelentősen megbonyolítja az olvasónak a karakterekkel való első
találkozás újraértelmezését. Az utólagos „konferencia”
közöttük ugyanis nincsen kataforákkal erősítve a korábbi
szövegszakaszokban, s
ezt én hibának gondolom. Igaz, az egyértelmű kataforák talán
(ha túl direktek) leleplezték volna a poént, vagy geget, hogy ezek
a furcsa emberek már előzőleg is ismerték egymást, s amit tettek
az tervszerű volt. Viszont, mivel a regény egyik meghatározó
szerkesztési elve a rejtélyen alapul, úgy gondolom, bizonyos
óvatos (nem leleplező) spontán előreutalások nélkülözhetetlenek
lettek volna az utolsó jelenet megfelelő illeszkedéséhez, amely
így kissé kilóg a regényből. Kilóg, hiszen a kohéziót
biztosító kataforák nélkül akár spontán ötlet, és a
szerkezetbe később, egy hirtelen ötletből bevitt naiv írói
szándék is lehet.
Ezek a hősök tehát feltűnnek valahol Anton életében, s
megesnek bizonyos történések velük. Majd valamikor a regény
folyamán feltűnnek úgy is, mint főhősök a saját kis mozaik
novella-világukban, s akkor jobban is megismerjük őket. Néhány
korábbi cselekedetük itt és ekkor nyeri el teljes értelmét (pl.
Mortimer), a feltűnések sorrendjében viszont nincsen rendszer. A
mellékszereplők gondolatai olykor dőlt betűs szövegrészekben,
függő beszédben beékelődnek a főhős történetének sorai
közé. Ez is a szétszóródás, a mozaikos részekre esés
értelmezési horizontját erősíti.
Dialógusok
{Mennyire valósághűek a
párbeszédek}
Más jellemzi a
mesehősök kommunikációját, mint a mindennapi hősökét. „Adjon
Isten, öreganyám!” – ez teljesen megfelelő Fehérlófiánál,
de furcsa egy olyan regényben, ami valóságreferenciára törekszik.
Az Ars Fatalis párbeszédei döcögőek lennének a való életben,
ám jól illeszkednek a hősök melankólikus-fatikus, belenyugvó
természetéhez a regényben. Vannak dolgok, amelyeket lehet
megkérdőjelezni vagy csodálni (pl. a fekete-fehér testvérek
egymást kiegészítő kérdezz-felelek párbeszédét a 127-129.
oldalon, ami a való életben igencsak furcsa volna számunkra, mivel
egymás szájából veszik ki pörögve a szót, de irodalmilag az
egész nagyon szép, ill. a vénasszony és Anton erőszakossá
fajuló, kihagyásokkal terhelt vitája a 22-24. oldalon is érdekes).
Ezek a furcsa párbeszédek a karakterek mozaikos (részekből
összeálló, részből az egészet) jelleméből adódóan válnak
ilyenné, nem írói hiba miatt. Ebből adódóan lesz pár helyen
némi kihagyás, el nem mondott dolog, ami később vagy ismét szóba
kerül és megmagyarázódik, vagy nem, ez hozzájárul a regény
hangulatához. Összességében, amit mégis hiányoltam, az a
sokféleség, ami az emberek sokféle voltából táplálkozik. Más
témáról, másképp beszélnek bizonyos emberek, mert különféle
kultúrából, különféle világból jöttek, másféle
élettörténettel jutottak el a kommunikációs szituációkig. A
regény párbeszédeit nagyon jól megírtnak tartom, pörgősek,
egymással illeszkedőek, olykor egészen költőiek. A maximális
pontszámtól egyedül az a halvány körülmény választja el őket,
hogy el sem tudom képzelni, hogy – saját életemből merítve –
a pakisztáni, nyolc gyerekes főbérlőm Londonban, az arab gyroszos
ismerősöm Budapesten, vagy a magyarul beszélő szlovák kocsmáros
Lőcsén ugyanazokkal a szavakkal és stílusban beszélt volna
hozzám. Ezek mind jellegzetesen másféle emberek voltak, egészen
más kifejezésekkel és nyelvi választékkal, temperamentummal és
hasonlókkal, s az összes helyzetben csak én voltam magamhoz
hasonló. Ezt a sokféleséget pedig nem tudta visszaadni a regény,
képtelen volt a maguk színességében ábrázolni az egymástól
jelentősen különböző karaktereket, ami szerintem fontos lett
volna egy olyan regénynél, amely éppen a nemzetköziség jegyében
íródott (hiszen bőven ugrál a népek és országok között).
Szálak
{Mennyire észrevehetetlenek és
jól szervezettek a szálak}
Mint arról
korábban már szó volt, a szálak nem a klasszikus regényminták
szerint kelnek életre a regényben. A főszál az első oldalakon
kezdődik, és Anton Pal életét követi nyomon. Ugyanakkor a
történet bizonyos részein a főszállal csak laza kapcsolatban
lévő (annak történéseiből nem következő, nem folyamatos
időkezelésű) mellékszálak tűnnek fel, melyek bizonyos
mellékszereplőkről szólnak, és történéseikkel a fősodorban
zajló bizonyos, ott elsőre érthetetlennek tűnő eseményeket
magyaráznak meg. A mellékszálak funkciója éppen ezért mindössze
interpretatív jellegű, széttördelik az egységes cselekményt.
Mivel ez összhangban van a szétesett istenrészecskékkel és az
apró darabokból felépülő világgal, ezt a szálszerkezet
pozitívumaként értékeltem.
Ugyanakkor vannak hiányosságok is. Amikor ugyanis ezek a
mellékszálak elkezdődnek, egy párhuzamos főszál igényével
lépnek fel. Úgy indulnak, mintha egyenrangúak volnának Anton Pal
szálával (Merin Aacatto
története, Pascal
Wilhem története, Mortimer Caspersen története, James Pal
története), holott a valóságban nem azok.
Azt is negatívumként kellett értékelnem a szálakkal
kapcsolatban, hogy a regény gyakorlatilag kétszer kezdődik el.
Elkezdődik Anton Pal feltűnésével (Isztambul felett az ég),
majd ezt követően újra elkezdődik (első mellékszálként) A
nyughatatlan - Anton Pal története címen, csakhogy ez a rész
egyértelműen nem a mellékszálakhoz tartozik, hanem a főszálat
folytatja egy retrospektív résszel. Összezavarja a
főszál-mellékszálak rendszerét.
Nézőpontok
{Mennyire jól szervezettek és
harmonizálnak egymással a nézőpontok}
A
nézőpontok kezelése sem egységes, a történet során sokat
változik. A domináns Anton és az omnipotens elbeszélő
nézőpontja, e kettő néha spontán változik. Ha a mellékszálakat
is vizsgáljuk, az elbeszélő van túlsúlyban. A mellékszálakon
lévő szereplőknél is az ő nézőpontjuk keveredik az
elbeszélővel, ám történnek kivételek és beékelődések is.
Ezek rövid, dőlt betűs sorok a szövegtestben, külön bekezdésbe
tördelve, és általában elégikus, filozófikus-eszkatologikus
gondolatokat tartalmaznak életről, halálról, túlvilágról vagy
elmúlásról (26,
68, 175, 197, 272). Nem sikerült megfelelően értelmeznem a
funkciójukat. Lehetnének esetleg a sors könyvét író James
Palnak a bejegyzései, de nem történik ilyen értelmezést erősítő
utalás a könyvben. Megmaradnak rövid, töredékes
nézőpontváltásoknak. Érdekes kitérő, hogy Merint az író a
többi mellékszáltól eltérően mindvégig az anyja nézőpontjából
ábrázolta, ennek nem értettem az okát. Merin története tehát
kilóg a többi közül, mert az Sophia története lett.
Ugyanígy Pascal története tkp. mindvégig az elbeszélő
nézőpontjánál marad, ámbár az első 2 oldalon mégis Ottóról
szól, mintha Sophia mintáját akarná folytatni. Aztán persze
átvált Pascalra, de a nézőpontjába nem igazán helyezkedik bele,
szóval ez itt zavaros.
A mellékszálaknál tehát az író hol
belehelyezkedik hőse nézőpontjába (pl. Sophia/Merin története),
hol nem (pl. Otto/Pascal története). A szálak közben a nézőpontok
következetesek, nem változnak rendszertelenül.
Leírások
{Mennyire szépen fogalmazott a
szöveg, mennyire művésziek a leírások}
A
fejezetek sok esetben egyetlen kijelentő mondattal kezdődnek, ami
aztán kifejtésre kerül. Horogként működő első sorokról van
szó
(35, 55, 66, 76, 79, 85, 101, stb.) Ezekből szépen továbbviszi az
eseményeket az író, olykor-olykor némi költői adalékot is
szolgáltatva az olvasónak (pl. a ködös és a süteményes
hasonlat a 66. oldalon).
Persze ez utóbbi azért nem számottevően meghatározható jegye
szövegnek.
A filozófiai reflexió ugyanakkor másfajta stílus, mint amit pl.
a tájleírás vagy a karakterjellemzés megkíván. Néha olyan
benyomásom támadt, mintha egy filozófiai esszét olvasnék (66.),
ami a megfelelő következtetés után végül áttér a
regényszereplőket is érintő történések leírására. A baj
csak annyi, hogy nem vagyok benne igazán biztos, hogy az ehhez
hasonló esszéstílusnak van helye a fantasy regények
cselekményközpontú világában.
A leírások másik fontos jellemzője az elmerülés az időben.
Jövő, múlt, benyomások és reflexió – ezek mind keverednek,
felváltva az eseményekkel. Nem mondanám rossznak ezeket a
részeket, sőt kifejezetten kellemes olvasmány, de megítélésem
szerint mégsem fantasyba való..
Ritmus
{Mennyire gördülékeny az
adott mű ritmusa}
Volt
már szó a ritmusról. Legnagyobb és legmeghatározóbb egységei a
fejezetek, amelyekben a szálak periodikusan váltják egymást. Mint
ahogy azonban volt már erről a szó, a 178. oldalon kezdődő
fejezettel ez a ritmus sérül.
Ugyanilyen ritmustényezők a rövid, dőlt betűs közbeékelések
is, sajnos azonban számottevő funkció nélkül; ahogyan az
értelmüket nem lehet biztosan megállapítani, ugyanúgy az adott
szituáció ritmusára sincsenek hatással; nem gyorsítják, nem
pörgetik fel, nem ritmizálják, legfeljebb kis mértékben
kizökkentik. Sajnáltam, hogy nem hozott az író valami kohéziót
közéjük. Szép rész a fekete-fehér ikrek párbeszédének
ritmusa,
akik egymás szájából veszik át a szót, amit időnként néha
Anton folytat, ez itt igazán kellemes, jó lüktetésű rész. A
kétszeri történetkezdés viszont rossz ritmusban induló szöveget
hoz létre. Maga a regény a filozófiai reflexiók és a jellemzően hatásaikban
ábrázolt küzdelmek miatt lassú sodrású, a részletezés sokszor
önreflexív és múltba révedő. A történetet az emlékezés
sokszor indokolatlanul lelassítja,
a párbeszédek hozzák vissza a jelenbe.
Fókusz
{Mennyire fókuszált az adott
mű}
A
regénybeli események szépen magyarázzák egymást, a jövő, a
jelen és a múlt sok szálon kötődik, és ez nagyon erős fókuszt
hoz létre a részek között. Az egyedüli hiányosságnak a már
említett kataforák hiányát találtam a konferenciás (Az
életre szövetkezve) fejezet felé.
Összességében azonban a szöveg integritását ez csak kevéssé
befolyásolja. A másik fókuszt rontó tényező a Lehunyt
szemmel Párizsban c. rész kilógása
az alcímmel ellátott részek közül. E két kisebb hiba miatt
vontam le egytized pontot.
Időkezelés
{Mennyire átgondolt és
logikus a mű időkezelése}
Az időszemlélet
posztmodern. A múlt, a jelen és a jövő egymást értelmező
tényezők a regényben. Szinte bekezdésenként változhat az éppen
leírt esemény kora, a visszaemlékezés módja, a jelenet időbeli
besorolása. A fő tényezők a reflexió, az emlékezés és a
darabokra hullott történelem. A regény témájával mindezt
teljesen összhangban lévőnek érzem. Élvezettel olvastam.
Energetika
{Az egyes irodalmi elemek
ismételt és ismételt előfordulása mennyire gyakori
(szóismétlésektől a hatáskeltő elemek ismételgetéséig).
Minél több az ismétlés, a pontszám annál kisebb}
A
botos ember feltűnése egy idő után kiszámítható elemmé válik,
ami többször ismétlődik. Nem a feltűnés ténye, ami csökkenti
az egyre újabb és újabb felbukkanások energetikáját, hanem azok
előkészítetlensége és váratlansága. Ha ez a botos ember
egyszer felbukkan váratlanul valahol és megöl valakit, annak kicsi
az entrópiája, a hatása erőteljes. Ha már másodjára bukkan fel
váratlanul, annak már csak fele akkora váratlanságból adódó
energiája van, míg az ötödik és hatodik váratlan megjelenésnél
már csak alig kihasználható. Ezek a megjelenések
előkészítetlenségükből és logikátlanságukból fakadóan
vittek el energiát.
Eklektika
{Más művekből átvett és
felhasznált elemek gyakorisága (beleértve ebbe a vendégszövegeket
is). Minél nagyobb a szám, a pont annál kisebb.}
A
legszembetűnőbb, korábban már előfordult jegy a regény
történetekre bomlása. Dan Simmons Hyperion
c. műve indította el ezt az irányt, hat szereplő hat történetére
darabolva a fő regényt (ott jobban megvalósult a mozaikos
szerkezet). Ugyanakkor
nem tetszett az első fejezet címe, az Isztambul
felett az ég,
mivel egy másik műalkotást értelem nélkül szólított meg, a
Berlin
felett az ég
c. filmet. Ha lett volna bármi, ami értelmet adott volna ennek az
utalásnak, pozitívumként emlékeztem volna meg róla, de mivel nem
volt, egyszerűen csak egy jó mondat átalakított felhasználásának
tartom.
Információk
{Mennyire okosan adja át az
író az olvasónak a történet megértéséhez szükséges
információkat (beleértve ebbe a késleltetés minden formáját)}
Az
információk fokozatosan állnak össze a regény végére,
fejezetenként egy-egy darabjához jutunk hozzá a történések
hátterének. Az író lassan és okosan engedi be az olvasót a
folyamatokba. Mindentudó elbeszélőként folyamatosan mesél el
olyan eseményeket, amikről a regénybeli szereplőknek nem, illetve
nem minden időben lehet tudomása. Vonatkozik mindez a horgokra és
a nyitómondatokra is, a sokszor rejtélyes kijelentések ugyanilyen
impozáns szépséggel bontakoznak ki a fejezetek során. A mű
egyetlen hibájának azt tartom, hogy az eldöntetlen, illetve
eldönthetetlen helyzetek lógva maradnak. Ez nem a mozaikos
szerkezet következménye. A mozaikos szerkezet lényege ugyanis a
darabosság, és nem a befejezetlenség. A nyitva hagyott végkifejlet
sokszor használ egy regénynek, ha az író kínzó hiányérzetet
akar okozni az adott téma kapcsán a befogadóban, jelen regényben
azonban nem jöttek létre ennek a típusú írásmódnak azon
lényeges elemei, amelyekből a hatás megvalósulhat (ellentétben
pl. Stephen Kinggel és számos thrillerrel). Anton Pal végső –
meg nem hozott – döntésén ugyanis már nincsen tét, nincs az
egésznek súlya. Tudjuk, hogy a hősök túlélőit már nem fogja
bántani, legrosszabb esetben ír valamit, vagy begubódzik az
elefántcsont tornyába, végigírni a világ sorstörténetét. Ami
egy hallatlanul unalmas és unszimpatikus befejezés lenne. De még
mindig jobb, mint a semmilyen, mivel ha mozaikokat használ az író,
kötelessége, hogy ezekből ne hagyja ki az utolsó darabot a mű
befejezésekor. Mert abból nem kínzó hiányérzet lesz, nem egy
olyan kép, amelyen nincs ábrázolva a menekülő légiósok sorsa,
hanem egy olyan római mozaik, amelyen a légiósok elérik ugyan a
hajóikat, de fő alakjaik ábrázolása a csempékből kimaradt.
Torzó.
Harcok
{Mennyire jól megírtak a
küzdelmek, illetve milyen mértékben tudják kihasználni a
mögöttük lévő tétet.}
Az
Ars Fatalis nem a küzdelem regénye. Hőse sem küzdő típus.
Mindemellett néha a szerző utal verekedésekkel teli múltjára,
ami a jelenben nem igazolódik.
A legfőbb küzdelmek nyomaikban ábrázolódnak. Bár jelentős tét
van ezek mögött a harcok mögött, a hősök nem érzékelik ennek
nagyságát (pl. a fekete-fehér ikrek),
és Anton sem készül fel igazán rájuk. Sok esetben úgy tűnik,
mintha egy nagyobb harc részesei lennének a hőseink, az istenség
összeállítását akaró, illetve nem akaró természetfeletti
lények harcáé, azonban a történet során kiderül, hogy nem
erről van szó, mert csak egyetlen pitiáner lázadó az ellenfél,
ennélfogva az egész harc pitiáner lesz.
Még csak nem is félelmetes az ellenfél. Hiányzik a jó és a
rossz, vagy legalább a két harcoló fél. Minden jellegtelen. Nem
értem, miért. Mi szükség a küzdelmekre, ha nem adunk nekik súlyt
és színt?
Befejezettség/lezárás
{Mennyire lezárt/befejezett a
mű, illetve mennyire jól sikerült a lezárás}
A
befejezésben (vagyis annak hiányában) szintén ez a sefelé
irányuló „nemtudom” magatartás lesz a meghatározó, ami
szintén nem túl jó. Az
utolsó mondat nem tekinthető lezárásnak,
ugyanakkor a regény gondolati síkja ezt kellően magyarázza,
hiszen annak is logikai fonala az eldöntetlenség (Anton nem dönti
el, megírja-e a Sors könyvét), ez részekre esés, felbomlás.. Az utolsó mondat ezt kifejezi. A történet
ugyanakkor egyfajta becsapása az olvasónak, mert a fő konfliktus
megoldatlan marad, a veszteségek nem lesznek orvosolva (mesei
végkifejletnél), a szerelmi szál a semmiben lóg, Anton döntése
a leégetett könyvtárral és a kitépett oldallal saját küldetését
cáfolja, majd kérdőjelezi meg (az istenrészecskék védelme vagy
pusztítása). A filozófiai
mondanivaló, a szabadság determináció fölé helyezése se adódik
át, hiszen Anton kitépett egy oldalt a könyvből, esélyt adva
magának, hogy mégis a determinációt válassza. Nincs tehát
döntés. Nincs lezárás. A történet nem befejezett.
Az értékelés pontszámait csak az összes értékelés végén tesszük közzé.
Az értékelés pontszámait csak az összes értékelés végén tesszük közzé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése